Hát nem egy
poeta doctus a srác, de jó.
Érzéseket kelt, hat rám.. olyan igazavan dolgokat ír.
Simon Márton: Még ma isNem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom,
csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember
hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák
bizonyos igazán gyönyörű estéken.
Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen.
Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes,
sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy
pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék,
akiből majd egyszer xy kolléga és jó apa lesz,
szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül
olyan. Hát ezen lepődtem meg. Persze
még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele,
tartva magam valaminek a látszatához,
(ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején).
Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam
sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön – így működsz.
én akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam.
Egy coffeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem
egymás mellett sorban hirdette, hogy igen, innen
nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden,
csak itt ilyen álmosító és ízetlen az éhség.
Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék,
azután halvány lett. Fölnéztem és halványkék volt,
mint álmaimban a bugyid, ahogy rúgod le magadról,
míg én a pólót rángatom rólad,
még ma is.
Simon Márton: BúcsúzóulDobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de
mikor csináltuk voltunk utoljára boldogok,
Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és
most már mindennap marad benne
- szívben szerelem - egy kevés,
Se azt az ibolya illatú szappant, a "spring" feliratost,
hiába törtem ketté,
És az ágy, ágyneműhuzatot
ne cserélj már soha, legalább
(ha semmi más) szagom megmarad utánam,
és ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot,
az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem,
minden részletéről te jutsz eszembe
Csak azt a túlmagasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek,
Bár vakul, tied volt másfél évig, figyelt,
Tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos,
Ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha csak te
Simon Márton: Ez jut eszembeMennyi minden változott az évek alatt ki-
cserélődtek még a jelentések is, talán,
mint sejtjeim, hétévenként teljesen.
A „már” szóról például ma már nem
szakítások vagy végső diagnózisok jutnak
eszembe, csak hogy spanyolul tengert jelent.
és ebben még a napfényt is érzem,
bár nem tudok spanyolul. Viszont emlékszem
Goyára; Goya mondatára egy filmből,
hogy le kellett volna vágassa a kezeit valamelyik
festménye után. Ő festhetett volna ilyen háborút,
ezt biztosan nem csak álmodtam, ahol, hogy
ne foghassanak vele felnővén fegyvert, mintha az
csak arra lenne jó, levágják a gyerekek kezét.
Sejtjeimmel hétévente kicserélődöm, szakítások,
végső diagnózisok után, ha levágattam volna
a kezem, most nem így hiányozna egy-egy érintés.
Néha kiharapják a szám, olyankor elfordulok,
élvezem a sós ízt, mintha a tenger. Aztán
a bálnák szíve, ez jut eszembe,
hogy nehéz, hogy nyolc-kilencszáz kiló.
A zene pedig fájdalmas Travis. Igen, még mindig szeretem ha fáj. Jó dolgom van mostanában...
bulik és szorongás.
felváltva és együtt
http://www.youtube.com/watch?v=E8FwefQgieYheó
d.
